Amikor hajnali 5 óra tájékán a busz kiköpött minket magából egy határállomásra emlékeztető buszpályaudvaron, inkább Kassán éreztem magam, mint Sevillában. Az érzést erősítette, hogy hasonlóan zűrös alakok vertek tanyát a váróteremben, mint bárhol Közép- és Kelet-Európa hasonló intézményeiben. Mindenesetre megvártuk míg feloltják a villanyokat (a napfelkeltére még legalább 3 órát kellett volna várni) és elindultunk a szálloda felé. Bár a szobát még nem foglalhattuk el, a csomagokat ott tudtuk hagyni és Herkules oszlopainál keccsöltünk, amíg érdemes volt nekiindulni a városnak.
Első utunk a katedrálishoz vezetett, ami sok szempontból nevezetes. Először is, ez a világ leg-na-gyobb gótikus katedrálisa. Ami ennél nagyobb, az vagy nem gótikus, vagy nem katedrális. Mivel még hajnali fél 8 volt, nyugodtan körbe tudtunk sétálni és gyönyörködni és ekkor újabb nevezetességek kerültek elő.
Például a nagy kápolna gyönyörű oltárképe, amin a mesterek több mint 100 évig dolgoztak, míg kifaragták és lefestették. Tisztességes képet sajnos nem sikerült készíteni róla, de nekem elhihetitek, hogy érdemes megnézni. Nem mellékesen pedig itt található egy világraszóló felfedezés felelőse, bizonyos Cristóbal Colón, vagyis pestiesebben Kolombusz Kristóf sírja is. Sok emlék található róla Spanyolország-szerte, hiszen a spanyolok finanszírozták annak idején utazásait, ami a későbbi eseményeket tekintve igencsak gyümölcsöző befektetésnek bizonyult. Barcelonában meg lehet tekinteni például azt a lépcsőt, ahol Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella fogadták az első utazásából visszatérő Kolombuszt.
Persze ezzel még nem ért véget a sevillai látnivalók sora. A katedrális tőszomszédségában található páldául az Alcázar, ami a katedrálissal együtt a Világörökség részét képezi. A XIV. században egy bizonyos Kasztiliai avagy Kegyetlen/Igazságos Pedro építtette mór mesterek bevonásával egy ott állt mór palota romjain, amihez aztán a későbbi uralkodók is hozzá-hozzátettek valamicskét. Ez egy fantasztikus, arab stílusban épült épületegyüttes tele kalligrafikus faragásokkal és gyönyörű belső kertekkel.
A legérdekesebb az egészben, hogy a tér két oldalán két olyan épület áll (mármint a katedrális és az Alcázar), amire feltehetően (persze az épületek arányaihoz mérten) hasonlóan sok erőforrást szántak, mégis mennyire különböző lett a végeredmény. Az egyik burjánzóan részletes, csöpög belőle az arany és a hatalom és felfelé terjeszkedik, a másik pedig legalább annyira részletes, de inkább a geomtrikus-kalligrafikus vonalat követve egész falakat borít be szent szövegekkel és virágmintákkal, nem is beszélve a kézzel festett csempék ezreiről és végtelen nyugalmat árasztó kertekről. Persze ez nem értékítélet egyik irányba sem, hanem egy érdekes ellentét, ami sok helyen előbukkan Andalúzia városaiban.
Ha igazán értelmetlen rongyrázást akarunk látni, akkor sem kell kimozdulnunk Sevillából, csak a Plaza de Espana-ig kell elsétálnunk, amit az 1929-es nagy Világkiállításra építtetek. Képzeljetek el nagy és látványos épületet, ami azon kívül, hogy dekoratív, nem jó semmire. Múzeumnak és egyetemnek rossz beosztású, hivatalnak kicsi és úgy egyébként egy park közepén van. Mondjuk igyekeznek karban tartani, de a galambokat nehéz tőle távol tartani.
És persze nem szabad elfeledkeznünk a Plaza de toros de la Real Maestranza-ról sem, vagyis a sevillai bikaviadalok helyszínéről. Ottjártunkkor sikerült belehallgatnunk az éppen futó viadal végébe, de mivel már sokan távozóban voltak, nem lehetett nagyon érdekes és amúgysem engedtek be. Mindenesetre sikerült azért egy plakátot zsákmányolnom.
Ennyit Sevilláról, legközelebb Cordobáról tudósítunk. Maradjanak velünk!
